Ha már a filmeknél tartunk, érdemes a filmkészítésről általában is szólni. Itt is, ahogy az Afrika-posztoknál, le szeretném szögezni, hogy ezek az írások nem egy hozzáértő szavai, pusztán az én, egyéni, a témával kapcsolatos műveltségemre épülő véleményem.
Alapvetően a filmgyártást két különböző részre osztanám fel, filmművészetre, valamint filmiparra. Itt jegyezném meg, hogy az előző mondatban "filmgyártás" alatt kifejezetten a szórakoztató filmek készítését értem, dokumentum-, valamint egyéb ismeretterjesztő filmekre most nem szeretnék kitérni, az egy teljesen más téma.
Kezdjük a filmművészettel. Azokat a műveket sorolom ide, amelyek, elég furán fogalmazva, adnak valami "pluszt" a nézőnek. Olyanokat, melyeket nemigen láthatunk TV-ben, mert az átlagnézőnek, valljuk be, nem erre van igénye. Ez alatt természetesen nem azt értem, hogy feltétlenül elvontnak és érthetetlennek kell lenniük, inkább arra, hogy a néző a film befejeztével is elgondolkodik a látottakon. Hogy példákat is hozzak, ide sorolom pl. a Stalker, a Ballada a katonáról, de ide sorolom az előző posztban megemlített The Others-t is, hogy csak néhányat említsek. Ezen filmek nézése közben az ember képes együttérezni a szereplőkkel, átérezni örömüket, tragédiájukat (gondoljunk csak a fent említett másodikra). Külön előnyük, főleg az orosz filmeknek a kitűnő érzelemábrázolás. A képernyőkön valódi emóciókat látunk, elhisszük, hogy az adott élethelyzetet valóban így éli meg az, aki átéli. Később erre még vissza fogok térni. De, hogy ne csak az oroszokat dicsérjük, a spanyolok a relytélyekhez, kísértethistóriákhoz, ügyesen adagolt feszültségkeltésben királyok. Általános véleményem az, hogy komolyabb filmek alkotásában az európai rendezők viszik a prímet. Ennek oka lehet az, hogy Amerikában a tömegfilmek mindent elárasztottak (azért nekik is van jónéhány kiváló darabjuk, gondoljunk csak a Gettysburg című történelmi filmre, vagy mondjuk a Forrest Gump-ra), de ok lehet az is, hogy európaiak lévén az itteni rendezők gondolkodása közelebb esik a miénkhez. Nem is szaporítanám tovább a szót, általam kedvelt filmekről még fogok írni.
Ejtsünk pár szót a filmiparról is. Ez arról szól, mint bármelyik ipar, el kell adni minél többet abból, amire a nép vágyik. Ennek a fő hátránya az, hogy, mint már említettem, hogy az átlagnéző nem feltétlenül arra vágyik, ami szellemi fejlődését szolgálja. Mostanság egyre inkább észrevehető, hogy az ötlet és/vagy tehetség hiányát a látványra költött milliókkal próbálják kompenzálni, sajnos igen sikeresen, az enyhén szólva nem tudatos "fogyasztóknál" a "parasztvakítás tökéletesen beválik. A történet gyakran egyszerű, mint a faék, gondoljunk itt a még nézhető kategóriába eső Avatar-ra, vagy az egyszerűen minősíthetetlenül rossz Becstelen brigantyk-ra. Még messze nem érkeztek meg a mozikba, már a csapból is ezek folytak, mindenhol a reklámjaikkal lehetett találkozni. Nem csoda hát, hogy igen sokan már csak kíváncsiságból is megnézték (igen, én is megnéztem). Érzelemábrázolás meg... á, hagyjuk. Még, ahol megpróbálják is, ott is csak szerencsétlen próbálkozást látunk. Itt elsősorban a Bombák földjén-re gondolok. Ezt egy igen komoly alkotásnak szánták, de egy finoman szólva is átlagos mű kerekedett ki belőle, a zárás meg egyszerűen szar. Erre nem tudok mást mondani. Mert értem én, hogy arra akar kimenni az egész, hogy az illető nem tud visszahelyezkedni a civil életbe, már a fronton "érzi otthon magát". De az akkor is hülyeség, hogy visszamegy. Ha elgondolkodunk, a valóságban ez teljesen máshogy történne, teljesen nonszensz és értelmetlen, hogy fogja magát és visszamegy. És még ezeket jelölték Oscar, meg miegyébre. Na, mindegy, ők tudják... Ezzel a témával még jelentkezek, mert erről még lehet írni bőven.
Sziasztok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése