A tavasz 17 pillanata

Biztosan mindenki hallotta már a következő vicceket:


Stirlitz a dolgozószobájában üldögél, miközben Berlint bombázzák, és a bombák elég közel potyognak.
- Mégiscsak le kéne menni az óvóhelyre - gondolta Stirlitz.
- Most már késő! - gondolta a bomba.


- Stirlitz! Hol tanult meg ilyen kitűnően autót vezetni? - kérdezte Müller.
- A Vörös Hadseregben - válaszolta Stirlitz, majd elgondolkodott, hogy nem fecsegett-e túl sokat.


Stirlitz lakása előtt 5 fekete autó állt meg. Gestapósok szálltak ki belőle, és becsengettek.
- Kit keresnek? - kérdezi egy hang az ajtó mögül.
- Stirlitzet.
- Nem vagyok itthon.
A gestapósok durván elkáromkodták magukat, és elmentek. Immár 2 hete, hogy Stirlitz ily módon az orránál fogva vezette a Gestapót.


Annál kevesebben vannak viszont, akik értik is őket (főleg a fiatalabb viccmesélők és hallgatók közt). A viccek alapjául a poszt címében említett 1973-ban készült nagysikerű szovjet filmsorozat szolgál. A főszereplő Max Otto von Stirlitz (Vjacseszlav Tyihonov) SS-standartenführer, valójában Maxim Maximovics Iszajev ezredes, szovjet kém, aki hosszú évek óta dolgozik beépített emberként a német hírszerzésnél.

A történet lényege az, hogy a német vezetés bizonyos körei titkos tárgyalásokat folytatnak a nyugati szövetségesekkel. Stirlitznek ezt kell felderítenie és megakadályoznia. A film állítólag olyannyira hitelesen mutatja be a kémműveletek folyamatát, hogy a rendezőről is azt hitték, hogy a KGB ügynöke. A sorozat sikerét pedig jól reprezentálja az, hogy amikor először vetítették TV-ben, Moszkva utcáiról eltűnt a bűnözés, az áramfogyasztás megnőtt, mindenki a TV előtt ült, még Brezsnyev is. Tipikus eleme a sorozatnak a kommentár  (Pl. "Stirlitz 12 óra 3 perckor kilépett az épületből és elindult a gépkocsija felé."), ez sok viccnek is az alapját képezi.


Érdemes összehasonlítani más kémfilmekkel. Itt a szövevényes történet a lényeg, az ember folyamatosan követi a szálakat, a logikát, érzi, ahogy szorul a hurok. Érdemes észrevenni, hogy a 12 rész alatt Stirlitz csak egyszer öl (ha jól emlékszem:D). Ha összehasonlítjuk valamely újabb James Bond filmmel, ahol J.B. tucatjával gyakja le az ellenséget, nagy a kontraszt.


A rengeteg dicséret után nézzük a film negatívumait (csak azért, hogy ne legyünk egyoldalúak). Van egy jelenet, a történet végén, amikor a főszereplőknek mindenképpen le kell bukniuk, erre megmenti őkat egy német katona, aki ismeri a kilétüket. Elhangzik azért, hogy "Stirlitz tudta, hogy ilyen szerencse csak egyszer adódik az életben", de ez akkor is sokat csökkent a hitelességen. Egy vicces baki még, hogy egy távirat feladásánál Svájcban a sürgönyblanketta ciril betűkkel van feliratozva.


Mindent összegezve, aki szereti a szövevényes történeteket, és le tudja kötni olyasvalami is, amiben nincs minden percben lövöldözés, vagy robbantás, annak ajánlom megtekintésre. És ajánlom azoknak is, akik szeretnék megérteni a Stirlitz-vicceket:D.

A filmekről általában

Ha már a filmeknél tartunk, érdemes a filmkészítésről általában is szólni. Itt is, ahogy az Afrika-posztoknál, le szeretném szögezni, hogy ezek az írások nem egy hozzáértő szavai, pusztán az én, egyéni, a témával kapcsolatos műveltségemre épülő véleményem.


Alapvetően a filmgyártást két különböző részre osztanám fel, filmművészetre, valamint filmiparra. Itt jegyezném meg, hogy az előző mondatban "filmgyártás" alatt kifejezetten a szórakoztató filmek készítését értem, dokumentum-, valamint egyéb ismeretterjesztő filmekre most nem szeretnék kitérni, az egy teljesen más téma.


Kezdjük a filmművészettel. Azokat a műveket sorolom ide, amelyek, elég furán fogalmazva, adnak valami "pluszt" a nézőnek. Olyanokat, melyeket nemigen láthatunk TV-ben, mert az átlagnézőnek, valljuk be, nem erre van igénye. Ez alatt természetesen nem azt értem, hogy feltétlenül elvontnak és érthetetlennek kell lenniük, inkább arra, hogy a néző a film befejeztével is elgondolkodik a látottakon. Hogy példákat is hozzak, ide sorolom pl. a Stalker, a Ballada a katonáról, de ide sorolom az előző posztban megemlített The Others-t is, hogy csak néhányat említsek. Ezen filmek nézése közben az ember képes együttérezni a szereplőkkel, átérezni örömüket, tragédiájukat (gondoljunk csak a fent említett másodikra). Külön előnyük, főleg az orosz filmeknek a kitűnő érzelemábrázolás. A képernyőkön valódi emóciókat látunk, elhisszük, hogy az adott élethelyzetet valóban így éli meg az, aki átéli. Később erre még vissza fogok térni. De, hogy ne csak az oroszokat dicsérjük, a spanyolok a relytélyekhez, kísértethistóriákhoz, ügyesen adagolt feszültségkeltésben királyok. Általános véleményem az, hogy komolyabb filmek alkotásában az európai rendezők viszik a prímet. Ennek oka lehet az, hogy Amerikában a tömegfilmek mindent elárasztottak (azért nekik is van jónéhány kiváló darabjuk, gondoljunk csak a Gettysburg című történelmi filmre, vagy mondjuk a Forrest Gump-ra), de ok lehet az is, hogy európaiak lévén az itteni rendezők gondolkodása közelebb esik a miénkhez. Nem is szaporítanám tovább a szót, általam kedvelt filmekről még fogok írni.


Ejtsünk pár szót a filmiparról is. Ez arról szól, mint bármelyik ipar, el kell adni minél többet abból, amire a nép vágyik. Ennek a fő hátránya az, hogy, mint már említettem, hogy az átlagnéző nem feltétlenül arra vágyik, ami szellemi fejlődését szolgálja. Mostanság egyre inkább észrevehető, hogy az ötlet és/vagy tehetség hiányát a látványra költött milliókkal próbálják kompenzálni, sajnos igen sikeresen, az enyhén szólva nem tudatos "fogyasztóknál" a "parasztvakítás tökéletesen beválik. A történet gyakran egyszerű, mint a faék, gondoljunk itt a még nézhető kategóriába eső Avatar-ra, vagy az egyszerűen minősíthetetlenül rossz Becstelen brigantyk-ra. Még messze nem érkeztek meg a mozikba, már a csapból is ezek folytak, mindenhol a reklámjaikkal lehetett találkozni. Nem csoda hát, hogy igen sokan már csak kíváncsiságból is megnézték (igen, én is megnéztem). Érzelemábrázolás meg... á, hagyjuk. Még, ahol megpróbálják is, ott is csak szerencsétlen próbálkozást látunk. Itt elsősorban a Bombák földjén-re gondolok. Ezt egy igen komoly alkotásnak szánták, de egy finoman szólva is átlagos mű kerekedett ki belőle, a zárás meg egyszerűen szar. Erre nem tudok mást mondani. Mert értem én, hogy arra akar kimenni az egész, hogy az illető nem tud visszahelyezkedni a civil életbe, már a fronton "érzi otthon magát". De az akkor is hülyeség, hogy visszamegy. Ha elgondolkodunk, a valóságban ez teljesen máshogy történne, teljesen nonszensz és értelmetlen, hogy fogja magát és visszamegy. És még ezeket jelölték Oscar, meg miegyébre. Na, mindegy, ők tudják... Ezzel a témával még jelentkezek, mert erről még lehet írni bőven.
Sziasztok!

The Others (2001)

A bemutatkozásban (az eredeti blogon)  ígértem filmes posztokat is. Elhatároztam hát, hogy írok egy zseniális alkotásról, amiről egyik kedvenc blogomon, a horrormirroron olvastam.


Egy igencsak nemzetközi (amerikai, spanyol, francia, olasz) alkotásról volna szó Alejandro Amenábar rendezésében. A történet központjában egy gazdag brit család áll, ahol a gyerekek egy ritka bőrbetegségben szenvednek, egészen pontosan nem bírják a napfényt. Édesanyjuk (Nicole Kidman) mindent meg is tesz azért, hogy félhomályban tartsa őket. Jön három új szolgáló, ekkor kezd el felpörögni a cselekmény. Gyanítható, hogy a házban még van valaki, és mintha az újonnan érkezettek is tudnának valamit...

Egy szó, mint száz, egy mesterien megkomponált kísértethistóriát kapunk kitűnően adagolt feszültséggel, elgondolkodtató relytélyekkel és egy, az egészet megkoronázó hatalmas fordulattal. Külön tetszett a történetvezetésben az, hogy nem siet, hagy időt elgondolkozni az eseményeken, sejttet ezt-azt, de felesleges időhúzás sincs benne, a végén pedig szépen a helyére kerül minden, nem hagy a nézőben "kérdőjeleket". Szerény véleményem szerint remekbeszabott alkotás, mindenkinek csak ajánlani tudom.